Emlékeztek arra az édes jelenetre a Beépített Szépség című filmből, amikor az egyik versenyző mesélt a tökéletes napjáról? 😉

Néha én magam is meglepődöm, hogy mennyire kevés elég a boldogsághoz. Pedig ha mélyen magunkba nézünk, egy picit mindannyian telhetetlenek vagyunk: erőteljesebb ingerekre, több impulzusra vágyunk. Szép az élet, de szebb lenne abban az új ruciban, amit kinéztünk magunknak a minap, vagy: teljes ez a nap, de még teljesebb lehetne, ha végre megkapnánk azt, amire már régóta vágyunk. Mindig hiányzik valami, mindig kell az a plusz.

Pedig a boldogság apró örömök összessége. És a minap ráébredtem, hogy nagyon is tudom élvezni a pillanataimat, bármiféle „nagy durranás” nélkül is.

Reggel egy napsütéses, meleg őszi napra ébredtem. Átsétáltam a gyönyörű színekben pompázó parkon, magamba szívtam az avar illatát. Majd egy interjúra igyekeztem, izgalmas volt, ugyanis most kivételesen nem én készítettem mással, hanem az alany voltam. Az interjú végeztével az újságíró hölgyikével rájöttünk, hogy mind szakmailag, mind pedig a korosztályt tekintve van közös bennünk, és aznap épp mindketten a könyvtárba készültünk „dolgozni”, írni a cikkeinket.

A home office sajátossága, hogy egy igen magányos műfaj. Mint minden másnak, ennek is megvan a maga előnye és hátránya, így amellett, hogy rugalmas és kényelmes, azért nem mindig kielégítő, hogy az ember lánya többnyire otthonról, egyedül dolgozik. Jól esett végre társaságban alkotni és meginni közösen egy kávét. A könyvtár előtti pöfékelésem közben pedig figyeltem a körülöttem lévő embereket: fiatal egyetemisták kisebb csoportokba verődve jöttek-mentek, felhőtlen kacajuk megtöltötte az őszi levegőt. Elmosolyodtam magamban, ahogy a régi sulis évekre gondoltam; a sok tanulásra, a nagy bulikra, arra a lendületes időszakra, amikor életünk kapujában mindannyian óriási álmokkal és színpompásra szőtt tervekkel néztünk a jövő elé.

Megállapítottam magamban, hogy szerencsére a lelkesedésem azóta sem csökkent, ugyanis a saját bőrömön tapasztalom, hogy 30 felett valóban nem áll meg az élet, sőt, egyre tartalmasabban telik.

Az estig tartó munka után pedig több, mint 4 órán keresztül beszélgettem egy rég nem látott barátnőmmel egy üveg sor és némi finom falat mellett, akivel kitárgyaltuk az élet nagy dolgait.

Sima, átlagos nap volt, de mégsem. Számomra tökéletes volt: meleg napsugarakkal, alkotói munkával, őszinte mosolyokkal, gőzölgő kávéval, nosztalgikus gondolatokkal, finom ízekkel és egy baráti öleléssel. Tudtam, éreztem, hogy a helyemen vagyok, a megfelelő úton indultam el és a jó irányba megyek is tovább. Nekem pedig nem is kell több ennél.