1. Nem néznek rám bamba fejjel az utcán

Budapesten (és akkor még nem beszéltünk a vidéki városokról és falvakról) úgy megbámulnak, hogy nem tudom eldönteni, hogy most egy celebnek érezzem -e magam, vagy inkább Aliennek a Nyolcadik utas a halálból. Alicantéban is megnéznek, de kedves tekintettel, mosolyogva teszik mindezt, míg itthon gátlástalanul belebámulnak a képembe. Ilyenkor általában állom a tekintetüket, sőt, vicces módon megkérdezem tőlük (ha már hosszú perce vizslatnak), hogy “Elnézést, de ismerjük egymást”? Erre aztán észreveszik magukat és zavartan elpirulnak. 😀 Egy másik kedvenc kérdésem pedig: “Segíthetek valamiben”? Na, ettől a kérdéstől meg aztán tényleg lefagy a rendszer. 😀


2. Az akadálymentesítés Mekkája

Tudom, már tök uncsi, annyiszor hozom fel, de nem tudok betelni ezzel a hatalmas szabadsággal. Amíg Budapesten éltem, őszintén azt hittem, hogy elég jól áll a helyzet akadálymentesítés tekintetében, ugyanis emlékszem azokra az időkre, amikor még nem járt a 4-6-os villamos és gyalog kellett elgurulnom a Westendig. Nyilván ahhoz képest a mostani közlekedés egy álom, viszont miután kiköltöztem Spanyolba, ráébredtem, hogy piciny országunk sajnos nagyon gyerekcipőben jár még e téren. Így hát igazi arcul csapás volt, amikor Alicante után a pesti mindennapokon rá kellett döbbennem, hogy nem tudok bemenni egyes boltokba, épületekbe, gyógyszertárakba, éttermekbe, kávézókba, stb. Alicante – habár vidéki város – vetekszik Barcelona és Valencia infrastruktúrájával. Magas az életszínvonal, öröm itt élni. Én pedig mint kerekesszékes nem csak a helyi járatokkal (busz, villamos) tudok közlekedni, hanem hajóval is átutazhatok például egy szigetre, vagy eljuthatok más városokba távolsági busszal, vonattal, repülővel.

3. Nem érzem a sorstársaim hiányát

Eleinte úgy éreztem magam, mint egy kölyökkutya, aki épp kikerült az “alomból”, ugyanis furcsa volt számomra, hogy én vagyok az egyedüli “mozgi” a társaságban. Itthon már kialakult egy megszokott környezet: vannak ép és “fogyi” barátaim is. Viszont az állandó előítélet és megbélyegzés miatt olykor jól esett nem egyedül bandukolni ezen az úton, hanem érezni, hogy nem vagyok egyedül a nehézségeimmel és vannak, akikkel ezt megoszthatom. Spanyolországban viszont – mivel alig vannak nehézségeim – nem is igénylem feltétlenül más kerekesszékesek társaságát, mert teljesen egyenlőnek és teljesnek érzem magam az épek között is. Olyan tulajdonképpen, mintha a családommal lennék: a kerekesszék nem téma, nem probléma, nem akadály, mindenki úgy kezel, mint a társaság bármely más tagját. Hónapok teltek el Alicantéban, mire rádöbbentem, hogy már jó ideje nem találkoztam más kerekesszékessel, de ezt észre sem vettem. Amit imádok az ottani emberekben, hogy mindenki magasról tojik rá, hogy éppen lépked -e vagy gurul az ember, ami szintén nagy szabadságot tud adni, de nem fizikai értelemben, hanem ezúttal az önbizalmam szárnyal.

4. Nem kell “ördögűzőset játszani” a tömegközlekedésnél 😀

Budapesti szitu: kinyílik a busz ajtaja, én várom a középső ajtónál, hogy a sofőr jöjjön és lenyissa a rámpát. A nép bámul, homályos tekintetükből kiolvasható, hogy értetlenül várják, hogy kiderüljön: most vajon mi fog történni? A tömeg a rámpán áll, a sofőr pedig, mint egy ketrecharcos küzd az elemmekkel és próbálja lenyitni a rámpát. Mikor végre sikerül neki, én felgurulnék rajta (mármint a rámpán, nem a sofőrön… :D), de nem tudok, mert előttem már mindenki felszállt a középső ajtón és nekem nem maradt hely. Beáll a kék halál, mindenki várja a csodát.
Alicante: első ajtós felszállás van, a középső csak azoknak nyílik ki, akik kerekesszékben, vagy babakocsival vannak. Így könnyedén megelőzhető, hogy a tülekedő tömeg elállja az utat és van elég tér, hogy elfoglaljam a nekem fenntartott helyet. Nem olyan bonyolult ez, itthon valami miatt mégsem működik.

5. Soha senki nem néz kéregetőnek

Igaz, mindössze 6 hónapot töltöttem csak Alicantéban, viszont elég sokat voltam az utcán. Üldögéltem a padon, kávézókban, vagy sétáltam, nézelődtem. Míg itthon, ha megállok, rögtön odajönnek, hogy eltoljanak valahova, még akkor is, ha csak várok valakit. Nyilván jól esik a segítői szándék, mégis napjában többször kizökkent abból, amit éppen csinálok, legutóbb például telefonálás közben akartak mindenáron eltolni valahová (hová…??? :D). A másik kellemetlenség, hogy szintén, amikor megállok valahol előfordul, hogy hajléktalannak hisznek és aprópénzt akarnak rám tukmálni. Meg kell mondjam, elég megalázó. Alicantéban soha nem volt ilyesmire precedens, inkább beszélgetni akartak velem, megismerni, megtudni honnan jöttem, mit csinálok ott, hogy tetszik a város, stb. Tudom, ez lenne az alap, itthon mégsem az.

Ez a poszt most épp nem csattan ki a pozitivitástól, de néha ilyen is kell. Érdekes ugyanis kétféle nézőpontból szemlélni a dolgokat, és ez azért is jó, mert így már tisztább előttem a kép, hogy min kellene változtatni Magyarországon. Ami pedig rajtam múlik és amit én megtehetek ennek érdekében, azt meg is fogom tenni. A spanyoloknak pedig hatalmas pacsi a jófejségükért! 😉