Nehézséget okoz számomra, hogy elinduljak egy úton és sziklaszilárd meggyőződéssel végig is meneteljek rajta. Valahogy mindig elkanyarodok egy-egy elágazásnál. Minekután persze azért valahogy visszatalálok arra a főútra.

Hosszú évekig keresgéltem, hogy vajon miben lehetek jó. Bevallom: a mai napig nem tudom igazán. Mindig is a bőség zavarával küzdöttem: túl sok minden érdekelt. Azt gondolná az ember, hogy ez egy szuper dolog, vagy legalábbis biztosan jobb, mint amikor nincs semmilyen ambíciónk, pedig dönteni sosem könnyű. Nekem nem volt az. Úgy éreztem, hogy több mindenhez értek egy kicsit, de semmiben nem vagyok igazán kiemelkedő. Imádok énekelni, de nem nyerném meg az X-faktort. Szeretek írni, de nem lennék bestseller író. Örömmel beutaznám a világot, de „főállású” utazóként már nem tudom magam elképzelni.

A tesóm most 18 éves, még nem tudja merre tovább. Ami szerintem a világ egyik legtermészetesebb dolga, hiszen sokaknak fogalmuk sincs ennyi idősen, hogy mit választanának szívesen hivatásként. Mégis azt hallom tőle, hogy „Olyan jó neked, hogy már gyerekként tudtad mi akarsz lenni!” Valóban, de az örömben üröm, hogy maximálisan egyik sem lettem azok közül amik érdekeltek, mert nem tudtam választani. Egyikbe sem fektettem annyi energiát, amennyit kellett volna, így inkább mindenből lettem egy pici.

Pontosan ezért volt nehéz fellendíteni az oldalam, mert én magam sem tudtam, hogy mik a szándékaim vele. Annyi volt csak a fejemben, hogy valamit üzenni, közvetíteni szeretnék az embereknek, hogy életem darabkáit osztanám meg szívesen. Amiben van jó és rossz, könny és öröm, utazás, írás, éneklés, divat és van humor, de néha kiakadás is. Mert ez vagyok én, és így létezhetek kerek egészként.

Ti pedig szeretitek, azt hiszem… Valamiért itt vagytok és olvastok, ami számomra egy olyan megvalósult álom, amiben hinni igazán sosem mertem. Ugyanis folyamatosan falakba ütköztem. Rengeteg próbálkozásom és elutasításom volt. A Facebook oldalamat majdnem 10 éve hoztam létre, de csak az utóbbi másfél évben kaptam el úgy a fonalat, hogy gyarapodni tudjon. Sokszor feladtam, abbahagytam, lemondtam az álmomról és egyúttal magamról is, mert nem voltam biztos benne, hogy az embereknek valóban szükségük van arra, amit én nyújtani tudok. Számtalanszor nem is kellett nekik egyébként. Végül a Jóisten elküldte nekem azokat az embereket, akiknek szívéhez elérnek a szavaim.

Szóval most boldog vagyok. Mert mintha kezdene felsejleni bennem egy jövőkép, egy cél, amit el szeretnék érni és amiért hajlandó vagyok kitartóan dolgozni. Talán mindegy is, hogy mi a titulusom: blogger vagyok? Vagy utazó vlogger? Ukulelén játszó pacsirta? Újságíró esetleg a „kerekesszékes csajszi a Pesten hallottam csoportból?”, vagy „az alicantei lány?” Azt hiszem tulajdonképpen mindezek összessége.

De ami a legfontosabb: egy örök álmodozó, aki bár néha elakad, de a végén mégis talpra áll, ha nem is a szó szoros értelmében teszi ezt.

Köszönöm nektek, hogy velem vagytok és végigkísértek ezen az úton!