#AlicanteNaplók – 1. fejezet

Lehetséges, hogy a Covid egy kicsit kikezdte Alicante-t (is), ugyanis az első pár napunk itt a barátnőmmel elképesztően szürreálisan telt. Olyan volt, mintha egy utópisztikus-disztópikus-mindenkópikus Black Mirror epizódba csöppentünk volna.

Épp meséltem neki (a későbbiekben hívjuk őt Barbinak, mert ez a neve), 😀 hogy milyen szomorú, hogy Blue (a veterán követők már tudják, hogy nekem csak „Bubucika”) sajnos egy félresikerült műtét során eltávozott az élők sorából, így gondoltam, cicuska nélkül kell majd eltöltenem a nyarat Alicantéban. Aki pedig már ismer, tudja, hogy a bársonytalpúak jelenléte számomra kardinális kérdés, ugyanis dorombolásuk jelentősen hozzájárul a lelki jóllétemhez.

Megérkezvén kinyitottuk a bejárati ajtót és mi terpeszkedett épp az előszoba kellős közepén? Egy hatalmas macska, világító, kék szemekkel. Mondom ez valami arisztokrata lehet… Még a tekintetéből is látszott, hogy ő a ház úrnője, így már értettem, hogy a Nénje miért van ilyen keveset itthon. 😀 Szóval a makka épp amolyan kékvérű, cárhercegnős pózban feküdt, mikor is előbukkant a gazdája is, az orosz Nénje 2.0. A cica-kérdés megoldódott, már csak azt kell kitalálnom, hogy hogy értetem majd meg magam a hölggyel, aki „100” nyelven beszél, csak éppen angolul nem, Nénje görög fia pedig (aki ugyancsak itt lakik) szintén a spanyolban jeleskedik. Azt hiszen végérvényesen eljött az a pont, amikor már nem sunyiskodhatok tovább; kénytelen leszek tanulni, mégpedig spanyolul.

Tehát sok furcsaságot éltünk meg a barátnőmmel, hirtelen nem is tudom, hogy melyik sztorit emeljem ki nektek. Megmaradt például az a pillanat, amikor Barbi hűtőmágnesért kutatta fel a fél várost, hiszen ő turista itt, ezért úgy is viselkedik, míg én ugyebár már helyi lakosnak számítok (muhaha, hát persze…). Így kissé értetlenül ugyan, de empatikus ember lévén lelkesen támogattam őt a szuvenír-beszerzésben. Meg is találta a megfelelőt, de nem kapott hozzá buborékzacskót, mire megemlítette az előadónak, hogy szerinte ez így nem lesz jó, hiszen törékeny a portéka. Emberünk válaszul néhányszor odaütögette a mágnest a pulthoz, hogy bebizonyítsa: ez a szuvenír olyan erős, akár az acél, így nincs szükség zacskóra. Hát jó… Csoda tulajdonképpen, hogy nem rágcsálta meg, mint ahogy az aranyat szokás.

A legérdekesebb közös élményünk mégis a hajókázás volt, ahol a töbszemélyiségű „Fernandót/Alejandrót/Juant” ismerhettük meg. Javában tartott már kis utunk, gyönyörködtünk Alicante éjszakai fényében, figyeltük a fodrozódó vizet, amikor Fernando (nevezzük az első személyiségét így) kérte mindenkitől, hogy vásárolja meg a jegyet tőle. Kifizettük a szükséges összeget neki, de jegyet/blokkot nem kaptunk, ami gondoltuk nem baj, csak tudjuk már bizonyítani a létjogosultságunkat azzal, hogy ott ülünk a hajón (kiszállni már úgysem tudunk…). Kis idő múlva ugyanaz az ember, de ezúttal „Alejandro” lépett színre, aki buzgó felmosásba kezdett; ő volt a körülbelül 10 fős kis lélekvesztő takarítószemélyzete is ezek szerint. Majd kalauzzá avanzsálva magát nem sokkal később odajött hozzánk, mint „Juan”, hogy a „jegyeket-bérleteket” szöveggel elkérje tőlünk ellenőrzésre azt a jegyet, amit oda sem adott. Alapos volt végül is, leellenőrizte saját magát.  

Plusz fűszer, hogy a kis bárka nem volt akadálymentes, így le- és fel kellett másznom a lépcsőkön, a kerekesszéket pedig utánam hozták, és a fedélzeten belehuppantam. Valami miatt viszont elvesztettem a kapcsolatom a valósággal, mert ahogy elindult a hajó, én rémültem pillantottam hátra, hogy a székem ott van-e a parton, ki vigyáz majd rá és biztosan meglesz, mire visszaérünk??? Teljes a pánik, a hintóm sehol… ☹ Mire a barátnőm rezignált fejjel rám néz: „amúgy benne ülsz…”

Mi lesz itt még…? 😀