A minap egy tengerillatú, napsütéses délelőttön nekivágtam a spanyol városkának, ahol most élek. Örültem, hogy nincs munkanap, ellátogattam hát az alicantei tengerpartra. Őszintén meglepett az itteni mentalitás.

A parti kávézóban az emberek beszélgetnek. Spanyol családok töltik együtt a vasárnap délelőttöt, hangosan, hevesen gesztikulálva veszik át egymástól a szót, pezsegnek. Idős házaspárok ülnek kézenfogva a padon. Egy vak bácsit is megpillantok: nagyokat szippant a friss, sós tengeri levegőből.

A kávézóban szól a zene, egy idős hölgyre esik a pillantásom: kisminkelve, gyöngyfülbevalóval a fülében, kiskosztümben szürcsölgeti a hideg sört. Mellé egy-két cigarettát is elszív, közben mogyorót ropogtat. Önmagára igényes, kiegyensúlyozottságot sugall. Békésen üldögél, nem vár senkire, csak élvezi az életet.

Itt az emberek nem „kockulnak”, hanem egymással töltenek el minőségi időt. Nem fotózzák az ételt, hanem élvezettel eszik azt. Nem bonyolítanak le üzleti megbeszéléseket kutyafuttában, hogy még legyen idejük egy gyors ebédre, edzésre és az aznapi többszáz dolgukra. Nem vállalják túl magukat, hanem békében, a mostban élnek.

Nem azt mondom, hogy ehhez nem kell egy kellemes, nyugalmas környezet, ahol az élet minden területén biztonságban érezhetik magukat az emberek. Nem azt mondom, hogy a jólét nem előny. Dehogynem!

De lehet a tenger akármilyen kék, süthet bármilyen ragyogóan a nap és lehet a legnagyobb béke körülöttünk, ha a lelkünkben háborúk dúlnak. Ha folyton folyvást a múltat siratjuk, vagy a jövő miatt aggódunk. Ha megrekedünk egy szinten. Ha egyszerűen képtelenek vagyunk élvezni az életet!

Hozzállás, értékek, mentalitás. Ezek mind mi vagyunk, bennünk vannak, és ingyen vannak! S hogy helyileg hol csalogatjuk elő őket? Az teljesen mindegy…