Amikor elkezdtem a blogot, még sejtésem sem volt arról, hogy mennyi váratlan kaland vár majd rám. Azt pedig végképp nem gondoltam, hogy megannyi utazással és új emberek barátságával is gazdagodik majd az életem.

Spanyolország után most Svájcot tűztem ki úticélul és végtelenül hálás vagyok Zsuzsinak és Bálintnak, hogy valóra váltották egy nagy álmomat: nekem adták a hegyek, a zöldellő legelők és a kéken ragyogó tavak látványának élményét.

Az eredeti terv szerint Alicantéba utaztunk volna egy barátnőmmel augusztus végén, hogy közösen megünnepeljük a 32. szülinapomat, de a vírus keresztülhúzta a számításainkat. Nem gond, így legalább részem lehetett valami újban, valami ismeretlenben. Tudjátok, hogy Alicante a második otthonom, de mindig is vágytam a hegyekbe, amióta csak láttam a Heidi című filmet, elképzeltem magam a legelésző bocik és a virágzó pitypangok között.

Zsuzsi a Lena Világa oldalamról „ismert meg” és vette fel velem a kapcsolatot, majd meg is hívott egy látogatásra hozzájuk. Eleinte haboztam, hogy elfogadjam-e, mert nem akartam idegenként ott alkalmatlankodni náluk, de végül belevágtam, mert az ösztöneim azt súgták, hogy csodás élményeket tartogat majd ez a kis kaland. Persze ilyenkor megfordul az ember fejében az is, hogy mennyire vall felelőtlen viselkedésre, ha az ember lánya ismeretleneknél száll meg, mégis a Zsuzsival való előzetes beszélgetéseink alapján semmi kétségem nem volt afelől, hogy nagyon jó kezekben leszek.

És tudjátok mi történt? Sokkal jobban sikerült minden, mint vártam! Cuki vendéglátóim mindenről gondoskodtak, hogy én a legnagyobb kényelemben hódolhassak az új élményeknek, sőt mondhatom azt is, hogy az ott töltött 1 hét alatt barátság is szövődött közöttünk.

Soha nem fogom elfelejteni amikor átléptük a svájci határt, és ahogy az a nagykönyvben meg van írva, azonnal fölénk tornyosultak a mesésen zöldellő dombok.

Ahogy azt sem, hogy egyszerre éreztem magam Svájcban, Dániában (a házak a dániai kuckókra emlékeztettek) és Spanyolországban (az úton végig reggaetont hallgattunk 😉)

Láttam Gyűruk urába illő hegyvidéki tájat, havas hegycsúcsot, sétáltam a zürich-i Kínai Kertben, a kikötőben, megcsodálhattam ahogy a Rheinfall vízesés szélsebesen zúdul alá, miközben a hajón ülve az arcomat frissítik a hűsítő cseppek.

Örök emlék marad a családias hangulat, amitől otthon érezhettem magam Zsuzsiék házában. A közös reggeli kávézások a teraszon, az órákig tartó beszélgetések és filmezések és a két tüneményes cica doromboló muzsikája.

Az élmény, amikor reggelente kinyitottam a szemem és a Rajnára néző szoba ablakából szívhattam magamba az új nap kezdetét.

De amit tényleg nem felejtek el, hogy megéreztem újra (Alicante után talán először), hogy milyen érzést is hordoz magában az utazás. Hogy mennyi szenvedély, fűszer van benne, hogy az ismeretlentől való izgatott „para” adja a kaland igazi sava-borsát, azt az adrenalit amit csakis az utazás tud nyújtani. És az utolsó nap, amikor egyedül üldögéltem egy dombtetőn, letekintve a tájra és körülölelt a szabadság, rájöttem: most nincs más dolgom, mint egyszerűen csak ünnepelni azt, hogy élek.

Ezt adta nekem Svájc. Életszeretet, amikor már épp megfáradtam a mindennapok terheitől.

Függetlenséget, hiszen kerekesszékkel még a 300 fős kis faluból is alacsonypadlós vonattal juthattam el bárhova.

Új ismeretségeket: Szabinát, akivel együtt hódíthattuk meg a hegycsúcsokat. 😉

Lehetőségeket, mert még jobban kinyílt a világ előttem és tudom: itt is kezdhetnék új életet, ha arra húzna a szívem.

És annyi örök élményt, hogy mielőbb látni akarjam újra!

Köszönöm Svájc, hogy felragyogtattál, köszönöm az új barátaimnak a meleg fogadtatást, a közös programokat és a nevetéseket, köszönet a cicusoknak a feltétel nélküli szeretetükért, magamnak pedig köszönöm a bátorságot, hogy ismét nem féltem az ismeretlentől és belevágtam! 😉