Tegnap volt két hónapja, hogy hazajöttem Alicantéból. Ott négy hónap is olyan kevésnek tűnt, itt ez a kettő is olyan, mintha már évek óta itthon lennék. Ráébredtem, hogy miért: a kint létem olyan valószínűtlenül csodálatosnak tűnt, Magyarországon lenni pedig annyira természetes. Nem jobb, nem rosszabb, csupán csak „normális”.

Megszámolni sem tudom, hányan kérdezték tőlem kint és itthon is, hogy miért jöttem haza. Egy értelmes felelelet sem tudtam rá adni, és a mai napig keresem a választ. Ha annyira jó volt kint, ha minden klappolt, akkor egész egyszerűen miért nem maradtam ott?

Két lehetséges oka lehet. Az egyik, hogy ez az időintervallum pont annyira volt rövid, hogy még épp ne mehessen tönkre semmi. Ugyanis valakinek, akinek alapjáraton az élete nem egy habkönnyű, fényűző álomkép (és ez most nem panasz, hanem tény), annak egy ilyen életforma már-már elérhetetlen. Nem csak a rosszat kell megtanulnunk feldolgozni, a jó leülepedése is hosszú folyamat. Én hónapokig nem realizáltam magamban, hogy egy tengerparti városban élek, hogy amire egész gyermekkoromban vágytam, az most valóság. És a mai napig, ha ránézek a hűtönkön található képeslapra, szinte hüledezve ámulok, hogy „Úristen! Én tényleg itt éltem?”

Egészen 17 éves koromig nem repültem. Álmodoztam a tengerről, a sós víz illatáról, egy új világról, az utazásról. Mikor végre megvalósult és édesanyámmal eltölthettünk egy hetet Tunéziában, minden egyes napot úgy éltem meg, mintha az utolsó lenne. A lemenő nap fényében fürödve könnyeztem, hogy vajon visszatérhetek -e még ide valaha? Láthatom -e még a tengert?

Nem csak az anyagiak miatt voltam ennyire hitetlen, a sorozatos kórházlátogatások és műtétek sem engedték, hogy elhiggyem: velem ez tényleg megtörténhet.

De aztán jött fél év Dánia. Majd kétszer járhattam Velencében, kétszer Horvátországban, kétszer a Costa Bravan és négyszer Barcelonában. De jártam még Toszkánában, Nizzában és Monacoban is, gyakorlatilag fél Európát beutaztam. Mégis, még mindig egy álomként élem meg, amikor utazhatok. Barcelonában már otthonosan érzem magam, úgy jövök-megyek, mint aki „ide született”, de nem a megszokás rutinja vezet utamon, hanem az érzés: haza érkeztem, ami van olyan gyönyörű – ha nem szebb -, mint az újdonság varázsa.

Alicantében pedig minden nap maga volt a csoda. Nem voltak szürke hétköznapok, még a dolgos hétfők is tengerparti kávézásokkal értek véget. Kevés volt az idő ahhoz, hogy befásuljak, hogy összevesszek valakivel, hogy elmagányosodjak, hogy szerelmi csalódásom legyen, hogy összeomoljanak körülöttem a dolgok. Egy légies, a szivárvány ezer színében tündöklő buborékban éltem, amit nem szerettem volna megvárni, amíg kipukkad. A „csúcson kell abbahagyni”, szokták mondani, én pedig eljöttem, mielőtt az álom nyers valósággá válhatott volna.

De vajon nyers lett volna az a valóság? És most el is érkeztünk a második okhoz, ami visszahozott ide. Ez pedig az, hogy bevallom hősiese: kicsit betojtam a túl sok jótól. Tudom, hülyén hangzik, hiszen mindenki boldog akar lenni, nem? Mind erre vágyunk.

Azért sem maradtam kint, mert féltem, hogy „kint ragadok”. És akkor mi lett volna? A végén még leélek egy kiegyensúlyozott, békés és boldog életet egy spanyol városkában? Igen, akár így is lehetett volna… És ez rohadt ijesztő valakinek, aki nem szokott az efféle boldogághoz. Nem az apró örömökhöz, mint a frissen lefőtt kávé illata, vagy a pontosan beérkező MÁV járat. Afféle boldogság ez, ami kiváltságos, amit csak kevesen élhetnek meg. Nekem valóban járna?

Vannak szebb és vannak nehezebb periódusok az életünkben, ez normális. Attól függően, hogy melyik oldalra billen a mérleg nyelve, az ember ahhoz ragaszkodik, amit jobban ismer, ami pedig szokatlan számára, attól tart és – mint az én esetemben is – elmenekül előle. Én nem ismertem a tömény boldogság érzését és ez a frászt hozta rám. Nem ismertem a pálmafákkal szegélyezett, a napfénytől ragyogó, mosolygós emberek lakta világot, ahol minden akadálymentes, ahol jómód uralkodik és könnyűek a mindennapok. Féltem, hogy ezt a játékot egy életen át nem játszhatom.

A fejemben van gát, nekem kell elhinnem, hogy többet érdemlek. Mert nem csak a próbatételekhez kell erőssé válni, hanem a boldogság befogadásához való képességet is el kell sajátítanunk. Te mersz boldognak lenni? Be tudod fogadni? Elhiszed, hogy megérdemled, vagy néha napján azért kicsit te is önmagad ellensége vagy?

Mert én most már pontosan tudom, hogy mikor mehetek vissza Alicantéba. Amikor majd készen állok a saját boldogságomra.