Mivel egy másik platformon (www.youtube.com/Dancsi18) már nyomon követhetitek a mindennapjaimat, ezért itt, a blogon egy kicsit más hangulatot szeretnék megteremteni számotokra, illetve sok olyan részlet is kiderül majd a bejegyzésekből, amit a videókból nem tudhattok meg.

Lena from the block 😉

Szóval ott hagytuk abba a sztorit, hogy José végül megtalált. Vicces volt (mondjuk én annyira nem röhögtem…), mert eleve 30 percet késett, így rám jött a para, hogy úristen, senki nem jön értem, én meg itt ülök egyedül, a 30 kg-os csomagjaimmal. 😀 Azért persze gondolkodtam B-terven is, tudtam, hogy a nénje vár, így rendeltem volna egy taxit, ha José mégis felültet. Szerencsére nem így történt, csak ő a -1-es szinten keresett, én pedig a felszínen voltam. És hát telefonon próbáltuk meg egymás tudtára adni, hogy ki hol van, ami persze nem nagyon jött össze. 😀 Végül valami isteni csodának köszönhetően mégis rám bukkant, és bár már picit lila volt a feje, végre elindulhattunk.

Megérkezve felfedeztem a lakást (Imádom! Majd mutatok róla képeket, illetve a vlogban is benne lesznek), beszéltünk pár szót a nénjével, majd megkérdeztem tőle, hogy hol tudnék kaját venni, mert hajnal 2 óta talpon vagyok, most délután egy óra van, és eddig csak egy szendvicset ettem. Mondta, hogy számos bolt van itt, de vasárnap lévén sajnos minden zárva. Viszont épp most készült főzni, kérek én is? Ó mondom, ez aztán a vendégszeretet! Nagyon hálás voltam neki, mert már kopogott a szemem az éhségtől. Körülbelül fél óra múlva bekiabált a szobámba, hogy „Dinner is ready!”, én pedig mentem boldogan falatozni és máris otthon éreztem magam.

Utána aludtam pár órát, majd nekivágtam a városnak. A pillanat, amikor megpillantottam azt a kikötőt, amit eddig csak képeken láttam… egyszerűen leírhatatlan volt. A nap ragyogott a kristálytiszta víztükrön, éreztem a tenger illatát. Később még sétáltam egyet az itteni „Las Ramblason”, amit szintén eddig csak az Insta-sztorikban láttam, és eskü majdnem elkezdtem ugrálni a boldogságtól a tér közepén, annyira nem hittem el, hogy tényleg itt vagyok. Aznap este beültem egyedül vacsorázni (említettem a korábbi videómban már, hogy utálok egyedül enni), és elképesztően élveztem! Úgy éreztem magam, mintha én lennék Julia Roberts az Ízek, imák, szerelmekből (megvan a spagetti zabálós rész? :D) és csak toltam arcomba a fenséges tacot! Közben figyeltem a kikötőt, az embereket és vigyorogva örültem neki, hogy itt vagyok. Sosem éreztem még ennél “élőbbnek” magam!

Azóta valahogy minden napom hasonlóképpen telik. Kiülök a teraszra reggelenként és csak süttetem magam. Minden nap odatűz a napocska, és egy édes kis lakótársam is van Blue személyében, akivel nagyon hamar egymásra hangolódtunk.

Azóta már többször voltam a városban. Megvolt az első nagy bevásárlás (amit a vlogban majd látni fogtok), vásároltam bérletet is, és lassan olyan rutinosan közlekedem a buszokkal, akár otthon. Itt minden akadálymentes. Értsd MINDEN. Mióta itt vagyok, egy magaspadlós közlekedési eszközt sem láttam. A kerületben, ahol lakom találtam 1 db(!) padkát, ami nem volt lekerekítve. A hely dimbes-dombosabb, mint gondoltam, de ez ugye a Google utcaképből nem jött át… 😀 Legalább jól megizmosodom, mire hazamegyek. 😀

A napjaim pedig általában munkával és tanulással telnek, pont, mint otthon. Érdemes tudni, hogy én ide nem nyaralni jöttem, hanem élni. Magyarán dolgozom minden nap 8-tól 5-ig, kivéve vasárnap és hétfőn. Boltban vásárolok, bérletet veszek és remélhetőleg hamarosan elkezdek majd sportolni is valahol. De pont ezt élvezem az ittlétben, erre vágytam, hogy úgy élhessek, mint a helyiek. És persze mindeközben kiélvezem Spanyolország csodás adottságait: az ételeket, a finom gyümölcsöket, halakat, a latin zenét, amit éjjel-nappal végre „legálisan” hallgathatok (ezen a lakótelepen a reggaeton olyan alap, mint nálunk Bódy Guszti :D), ugyanis mindenhonnan ez szól, és persze ezt a gyönyörű nyelvet is, ami csak úgy ragad rám, mióta itt vagyok.

Annyira szeretném magamba szívni az itteni létformát, hogy napokig fagyoskodtam, mert a spanyolok nem fáznak a 15 fokos lakásukban. 😀 A nénje amikor kérdezte, hogy miért nem kértem fűtést, azt mondtam, hogy mert: „Ha Rómában élsz, élj úgy mint a rómaiak!”, mire hatalmasat kacagott és mondta, hogy „Jó, de attól még nem kell kockára fagynod!”. 😀 Igaza volt, úgyhogy azóta ropog a tűz. 😀 😀 A macskához pedig spanyolul beszélek, mert addig is tanulok. Már úgyis lassan négy nyelven ért a szentem, a nénje ugyanis görög, aki spanyolul és angolul beszél, én pedig magyarra tanítom néha.

Szóval mindent egybevetve imádok itt lenni, de máris hiányzik az otthonom. Én már csak ilyen vagyok, kötődőm a hazámhoz. A szívem egyik fele Magyarországé, a másik pedig Spanyolországé. Most utóbbinak kedvezek ezzel a néhány hónappal és kiélvezem ezt az igazi carpe diem életérzést!