15 éves korom óta sminkelek. A kezdetektől fogva fontos szerepet játszott az életemben ez a tevékenység, mert egyfajta művészeti ágként tekintek rá és szerintem csodás önkifejező eszköz. Viszont az én esetemben – és szerintem sok más nőnél is – a sminkelés mögötti valós szándék mindig is több volt, mint ezek összessége… Méghozzá kompenzáció, perfekcionizmus, az önbizalomhiány palástolása. Kiemelném, hogy nem mindenkinél természetesen. A legjobb barátnőm például kizárólag a kreativitásának kibontakoztatása és a végeredmény élvezeti értéke miatt sminkel, az teljesen más.

Épp tegnap beszélgettem Gyévuskával, akivel ellenkező véleményen voltunk ebben a kérdésben. Ő még futni is talpig sminkben jár, mire kérdeztem tőle, hogy miért annyira fontos ez számára? Azt mondta: a férfiak a szemükkel látnak. Amikor “üres” arccal, szénaboglyával a fejemen szaladok izzadtan, rám sem néznek, amint viszont van egy kis smink rajtam, rendezett a frizurám, máris másként tekintenek rám.

Amennyire a gagyi spanyolom engedte, megcáfoltam az állítását. Szerintem ugyanis a férfiak – meg úgy általánosságban véve az emberek – először valóban a szemükkel látnak, ám azon túl -talán észrevétlenül ugyan, de – az őket körülvevő energiákra reagálnak igazán. Ezt hívják kisugárzásnak, ami független a külsőségekről, hiszen ahogyan a szóban is szerepel, belülről érkezik kifelé. Lehet egy férfi/nő akármennyire szép, ha az őt körülvevő negatív energiák miatt egyszerűen lehangoló a társaságában lenni.

Sokszor előfordult már velem, hogy tip-top sminkben, kiöltözve indultam el valahová, belül azonban üres és sivár voltam, míg máskor teljesen natúrban, de széles mosollyal az arcomon tekintgettem ki a világba. Szerintetek mely alkalmakkor kaptam több pozitív visszajelzést (akár férfiaktól is)? Természetesen az utóbbiak esetén. Ezért gondolom, hogy nem, a férfiak (sem) elsősorban a szemükkel látnak, hanem a szívükkel és az érzékeikkel. Egy belülről kifelé sugárzó, szárnyaló lelkű ember ragyog, és egyszerűen lehetetlen nem észrevenni, míg egy „cukormázzal” borított Barbie-baba mellett is elsétálhatunk észrevétlenül, ha semmi pozitív “vibe” nincs körülötte.

Nehéz ügy ez, hiszen mindig könnyebb feldobni egy jó sminket, mint komoly belső munkát végezni magunkban. Amit viszont észrevettem, hogy amióta itt vagyok, ritkábban sminkelek. Elsősorban azért, mert minden nap katlan van és szakad rólam a víz, másrészt egy tengeri, természetközeli környezetben vagyok, ahol nem kívánkozik rám annyira a smink, mint mondjuk otthon, a nagyvárosban. Ugyanakkor azt is észrevettem – és ez már tényleg nagy lépés nálam -, hogy ha natúr arccal, a magam egyszerűségében megyek ki az utcára, akkor is ugyanolyan jól érzem magam a bőrömben, mint anno Budapesten – csak ott 1 órás készülődés után…

Pedig smink nélkül vizuális szempontból én is sokkal kevésbé kedvezek az embereknek. 😀 Problémás, „ragyás” a bőröm, ráncosodom, hiányzik a fél szemöldököm és apró, ritka szempilláim vannak. Sajnos, vagy nem sajnos, de igenis „hibás” a fejem, mert nem azok közé tartozom, akiket makulátlan bőrrel áldott meg a sors. Talán pont emiatt lehetek magamra büszke, mert ennek ellenére is vállalom a külsőm, ami nem akadályoz abban, hogy önbizalomteljes, elégedett és boldog legyek.

Végül Gyévuskához is eljutott tegnap a mondanivalóm. Számomra a problémás bőröm adta fel mindig a leckét, ő pedig a korával nem tud megbékülni. Ezen (belső) nehézségeinket, gátjainkat próbáltuk meg mindketten egy álarc mögé bújtatni.

Most pedig „kikerázom” magam, mert már rég tettem, szombat van és mert kedvem szottyant hozzá! 😉 A smink addig fantasztikus, amíg nem eltakarja a valódi énünket, hanem épp ellenkezőleg: felszínre hozza azt.

Ui.: Miközben ezt a cikket írtam, a Youtube automatikusan átkapcsolt egy olyan lejátszási listára, amiben minden dal a belső szépségről és önmagunk szeretetéről és elfogadásáról szól… Ez nem lehet véletlen, hallgassátok ti is! <3